9. hét

9. hét 4. nap – Mennyit számít egy betű :)

Sziasztok! Reggel nagyon fáradt voltam, így úgy éreztem, hogy az almás sütire van szükségem reggelire… Szóval minden gondolkodás nélkül kimértem az almát, felvágtam, egy-két szeletet meg is ettem belőle, mire leesett, hogy az utolsó 2 tojást elhasználtuk tegnap a muffininokhoz, na meg túró sincs elég itthon hozzá… Így maradt az epres túrókrém reggelire, igaz kicsit kevesebb túró meg eper volt itthon, mint ami a receptben szerepel, de ez most így sikerült… Éreztem, hogy én ma reggel biztos nem fogok boltba menni… Egyszerűen tényleg nagyon fáradt voltam, szóval alapjáraton működtem csak… 

Így elvittük a nagyobb lányomat oviba, és jöttünk is haza… Az volt a tervem, hogy ha a kicsi lefekszik délelőtt, akkor én is lefekszem vele, akármennyi minden kellene is csinálnom… Normális esetben már 10-kor alszik, vagy legkésőbb 11-kor, na most persze volt vagy dél, mire elaludt… Én is mellé feküdtem, és állítottam ébresztőt fél 2-re, ugyanis fél 4-re mennünk kellett az ortopéd orvoshoz a gyerekekkel kontrollra. Aludtam is majdnem másfél órát. 🙂

Az étkezéseim kissé kaotikusra sikerültek ma… A tízóraiba beszámítottam a reggeli almaszeleteket, és habár az ebédhez, a csirkés almasalátához megsütöttem még reggel a húst, nem volt erőm lefekvés előtt összedobni az ebédet sem, pedig tényleg nem egy nagy kunszt, egy salátát összerakni… Ebben közrejátszott, hogy mielőtt elmentünk aludni, az uzsonnára félrerakott muffinok rám vigyorogtak a konyhaszekrényből, és sokkal egyszerűbb volt bekapni azokat… Így az uzsonna lett az ebéd… Mikor felkeltünk volt kb. fél órám összekészülni, elkészíteni a kicsit, szóval megint csak kizárt volt, hogy összerakjam és megegyem a salátát, azért a könnyen elérhető alma és barna kenyér részét bekaptam még indulás előtt…

Mielőtt elindultunk még egy chips-es zacskót szedtem el a lányom kezéből… Nem én, és nem is ő ette meg. 🙂 De megakadt a szemem a feliraton, mennyit számít egy betű… 🙂 

Elmentünk a nagyobb lányomért az oviba, most egy másik csoportban volt, és az ott lévő óvónéni nagyon megdicsérte. 🙂 Gyorsan metróra pattantunk majd még egyre, és pár perccel az időpont előtt meg is érkeztünk. 🙂 Alig vártunk valamit és már jött is a doki. Egy nagyon kedves, idősebb, magyar ortopéd orvos, szívesen járok hozzá a gyerekekkel, annak ellenére, hogy a világ végén van a rendelője, hozzánk képest… Alaposan megvizsgálta a lányokat, majd volt egy érdekes beszélgetésünk: Doki: “Mindkét gyerek olyan plötyi.” (igen, pont ezt a szót használta, és nem volt ismeretlen számomra, mert a kisebbiket már egyszer “leplötyizte”…) “Maga volt ilyen?” Én: “Én még most is ilyen vagyok” Doki: (megfogta a karomat) “Ja, tényleg”… Hát, ez van… Fogott volna meg 10 héttel ezelőtt… 🙂 Szóval van még min dolgoznom. 🙂 Egyébként a gyerekek teljen rendben vannak, ez ilyen alkati dolog.

Mire hazaértünk fél 6 volt és akkor végre eljutottam odáig, hogy megcsináljam a salátát, összevonva az abonettes vacsorával. Ma csak 1 shake-et ittam…

Este megpróbáltam időben aludni menni, de fél 1 volt mire sikerült elaludnom… Asszem ez a délutáni alvás mégsem volt olyan jó ötlet…  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük